Alapvetően nincs olyan akadály, sem fotós megbízás, ami problémát jelentene számomra bármilyen szempontból, illetve amitől meghátrálnék, és meg se próbálnám megoldani, vagy véghez vinni. Nyilván vannak technikai vagy a körülményekből fakadó nehézségek, de még nem volt e miatt zátonyra futás. Nos ezen a héten kicsit megváltozott a szemléletem a témát illetően. Azért előre bocsátom, hogy probléma nem történt, sem semmi rossz, csupán most pár dolog átértékelődött bennem.
Hosszú hét volt… A sárguló agrárosok hete. Vasárnaptól csütörtök estig, minden éjszaka Kazánház, majd péntek reggel sárgulási felvonulás. A vasárnap minden gond nélkül zajlott le. A hétfő éjszaka kicsit megviselt, mert elég nagy buli volt. A kedd szintén nagy parti volt, de valahogy nem is tudom…úgy semmi extra. Szerdán azonban nem voltam önmagam. A fáradtság olyan magas szintjét értem el, hogy leginkább külső szemlélője lettem a fizikai valómnak. Ha vissza gondolok arra az estére, csak az maradt meg bennem, hogy nagyon lassan telt az idő. Máskor fel sem tűnik az idő múlása, s csak azt veszem észre, hogy egy, vagy fél óra van hátra a buliból. Ez szerdán nem így történt. Az egész estéből szinte csak egy dolog maradt meg: hajnal fél háromkor Szebi mellett, a földön ülve cigizek, lehunyt szemekkel, s szinte el is felejtettem, hogy a Kazánban vagyok... Eközben Szebi keveri mellettem a zenét…egyszer csak fölnézek, ő meg csak vigyorog rám, majd fölemeli a mikrofont, s ilyet szól: „Na pörgessétek föl a tempót, mert a fotósotok mindjárt bealszik! Kérjétek tőle a képeket, hogy viszont láthassátok magatokat hallgato.com-on és tessék végre BULIZNIIII!!!” Teszem hozzá, telt ház volt, és táncolt az egész tömeg. Mondanom sem kell, hogy a büszkeség (és a köszönet Szebi próbálkozásáért =) ) volt ami fölhúzott a földről, hogy végig fotózzam az este hátralévő részét… Higgyétek el, nem könnyű munka a bulifotózás.
Csütörtök este. Nem tudom honnan, de új erőre kaptam, pedig nem pihentem halálra magam. Azt hiszem a legjobban sikerült este volt. Még táncoltam is egy sort, s teljesen hiperaktív tüneteket produkáltam.
S hogy mi köze ennek a bevezetőben írtakhoz? Semmi. Egy dolgot kivéve: elég hosszú idő volt ez vasárnaptól csütörtökig, hogy szép lassan, az éjszakai sétálgatások alklamával, és az elalvás előtti percekben rájöjjek, miért is szeretem annyira a Kazánt.
Mert az őszinte mosoly mindet elsöprő hatalom… =)

És valóban!!! Álmodoztam róla régen, hogy valami jó kis helyen fotózgatok, ahol az emberek a barátjuknak neveznek, vagy csak egyszerűen körbe vesznek, s tetszik nekik amit csinálok. S most, hogy épp ezt tehetem, miért foglalkozzak a fáradtsággal, vagy olyan problémákkal, hogy óriási tömeg van, amiben nem lehet normálisan közlekedni a fényképezővel, vagy letapossák a cipőm …? Ugyan már! =D Minek örüljek, ha nem annak, hogy azt teszem, amit imádok. =) És mindezt úgy, hogy valóban barátként néznek rám az emberek… =)
Kifejezetten sajnálom, hogy nem én fogom fotózni a sárgulási bált holnap. Ha a felezésre gondolok (a felezés szintén agráros „ünnepély”, csak ezt a „félúton járóknak” csinálják), akkor csak pozitív élmények jutnak eszembe az agrárosok vendégszeretetéről, és az egész 4 napos Kazános buliról és a bálról, melyen szintén végig jelen voltam.

Tehát, I Love Kazán!

Ui.: ha esetleg összevisszának és keszekuszának tűnik a fenti irományom, az azért lehet, mert nem voltál ott. Vagy…csak egyszerűen nem pihentem még ki magam annyira, hogy normálisan tudjak fogalmazni… =P